Az ember szeresse a munkáját, mert az neki jó. Legalább is ezt mondja Dr. Halorvos. A munkahelyet lehet utálni, de a munkát nem, mert akkor elvész a tenni akarás és elmaradnak a sikerélmények - teszi hozzá, mély meggyőződéssel. Aha – mondom én lendületből, csak azért, hogy végre rátérhessek kedvenc témámra, és végre rommá szívathassam.
A történethez hozzátartozik, hogy a heti öt munkanapból legalább kettőt olyan helyen kell eltöltenem, ahol az égvilágon semmi sem történik, viszont az nagyon. Üldögélek, babrálom a laptopomat, és akár tökéletesnek is mondhatnám, ha nem kellene rendszertelen időközönként földi lényekkel kommunikálnom. Pedig ők jönnek, mert azt hiszik, hogy én leszek az, aki.
A legutóbb két fából faragott királyfi, próbált meggyőzni engem arról, hogy az általuk kigondolt pénzügyi tranzakció az én számomra is kecsegtető lehet. Mondjuk fényévekre voltak a realitástól, de úgy gondolták, a fiatal arc tapasztalatságot takar. Pedig nem is. Viszont az egyik fiatalkorú pupillája akkora volt, hogy eltakarta a fél fejét, gondolom az elmúlt fél órában, a büntetendő mennyiség többszörösével folytatott egyenlőtlen küzdelem hatásai miatt.
Szóval, ha sikerül ügyesen kicseleznem azt a néhány népet akik azt gondolják, hogy én akarok dolgozni, a hely egészen kellemes, és van lehetőség arra, hogy kigondoljam a következő idegesítésemet, amivel Dr. Halorvost kergetem bele az őrületbe. Dr. Halorvos olyan tíz méterre szereti a munkáját az én bázisomtól, csak közepes mértékben elmebeteg, ebben hasonlatosak vagyunk, és a nap egy jelentős részében a közös kávé és dohányzás megszervezésével üti el az idejét, a fennmaradóban vizet mos és talajt válogat, vagy valami ilyesmi.
Persze utólag mindig megbánja, hogy kihív, mert én azonnal lecsapok. Legutoljára azt próbáltam elmagyarázni neki, hogy ő tulajdonképpen izé. És persze nem, de a lényeg, hogy az egyetlen értelmes ember közel s távol, ami azért jellemzi a felhozatalt.
hozzászólások