Kapcsolgatom a TV-t, de olyan sebességgel, hogy csak villanásokat érzékelek belőle, bár bízvást állíthatom, az is több mint elég. Akkor adom fel véglegesen, amikor az Osborn gyereket látom, aki a sikoltozó nővérét kergeti egy műf*sszal, miközben Ozzy egy tökéleteden leépült idióta helyzet-felismerési képességével megpróbál egy turmixgéphez beszélni.
Ez a vég a televíziózás történetében, innentől már csak Győzike Show jöhet, meg Anettka. Aztán egy frontális lobotómia.
Inkább át kéne menni a szomszédokhoz, hátha lesz egy kis spirituális borzégetés a téren, de a hideg visszatart. Pedig tényleg úgy érzem, hogy pont most van valahol az évszázad agyelhajítása, én meg itt ülök, mert megígértem magamnak, hogy nyomogatom a billentyűket.
Ahol vagyok nem jó, ahonnan eljövök, biztosan tökre. Valahogy ezt éreztem tegnap este, meg előtte is. Odamegyek hozzájuk, ott vagyok, nem történik semmi, aztán mikor beülök a járműbe, hogy itt legyek és ne ott, biztosan beindul valami bizsergetően izgalmas.
hozzászólások