Hercegkisasszony vinnyogva hív.
– Olyat mondok, hogy kiharapod a saját vesédet. – kezdi köszönés helyett.
Sorra veszem a lehetséges izgalmi tényezőket: Lemondott a kormány, lemondott Orbán Viktor, repülőgép zuhant a Parlamentre, 100 dollár alatt a nyersolaj, terhes. Egyik sem tűnt túl valószínűnek, de azért óvatosan kérdeztem vissza.
– Mé, mi van?
– A gondnok a ház kapujában áll, és kokárdát osztogat. –mondja olyan hangsúllyal, hogy érzem, lesz ennek a mondatnak értelme.
– Osztogasson. – mondom én.
– De aki nem fogadja el, - folytatja - azt ordítva lehazaárulózza. Pölö engem is. Meg azt is mondta, hogy ne kúrjunk olyan hangosan, mert a Jolika nénit zavarja.
A nő kissé zaklatott hát, de én megnyugtatom. – Mond meg neki, hogy menjen a p*csába.
És ahogy ismerem, ő meg is mondja.
Aztán nekilendülök, hogy részt vegyek a megemlékezésekben. A kerület kormánypárti oldala csendes megemlékezése után gondoltam, meghallgatom Demszkyt a Petőfi szobornál, de fél mérföldnél közelebb nem sikerül jutni a színpadhoz. Többlépcsős kordon választ el a látványtól és sípolós-kereplős-ordítós népcsoport a hangoktól. Ennyit a nemzeti ünnepeinkről, konstatálom ismét.
Egy „meleg” kávé után soványmalacban el, mert családi estebéd vár. Otthonról még megnézem az utcai harcosokat, aztán a nő hív, hogy menjek és harapjam meg.
hozzászólások