Kissé zavartan állt. Hallgatta a beszélgetésüket, és furcsa kettősség volt benne. Részben kissé irigy volt, hisz olyan jó, amit és ahogy mondtak, talán vágyott is hasonlóra. Részben viszont önnönmagát sokkal visszafogottabbnak gondolta annál, mint amilyennek őket látta.

Amióta megismerte őt, azóta tart ez az érzése. Amióta megismerte őt, jelentek meg az életében olyan dolgok, melyekre azelőtt még csak nem is gondolt. Valahogy ez az ember sikeresen rést vágott az eddigi kissé szögletes, de mindenképpen rendezett és kiismerhető világában. Olyan terepre került, ami számára ismeretlen és nehezen szokható volt, de mindenképp érdekes és vágyható.

Legfőképp önmagával nem volt tisztába. Az eddigi életvitele, neveltetése és származása nevelte olyanná, amilyen eddig volt. Önálló, rendezett, visszafogott és kissé érzelmektől mentes. Problémáit gyorsan feldolgozta, vagy azt hitte, hogy gyorsan feldolgozza. Kifelé biztonságot és összeszedettséget sugárzott.

De most kezdett benne éledezni egy érzés, amiből lassan rájött, mennyi feldolgozatlan érzés van benne. Nem tanult meg magáról beszélni, ezáltal nem tanulta meg a saját érzéseit élni. Lassan érzékelni kezdte azt az eddig ismeretlen vágyat, hogy milyen jó lenne, ha azt a sok dolgot, ami benne van, hagyná kirobbanni. Elmondani, hogy mit gondol magáról, az életről, családjáról, a szerelemről, és minden másról.

És ettől megijedt. Nem is gondolta, hogy ennyi elmondani valója van. Nem is gondolta, hogy ennyi érzése lehet, de félt attól, hogy ezt megossza mással és félt, hogy ettől kiszolgáltatott lesz. Vannak dolgok, melyekről még csak érintőlegesen sem mer beszélni, és rettentően zavarban volt, ha ezek szóba kerültek. De valahol már tudta és megértette, hogy ezeket a dolgokat soha nem fogja tudni mással megbeszélni, és lassan azt is, hogy olyan pótolhatatlan segítséget kaphat, ami akár az egész életét megjavíthatja.

De amitől legjobban félt és megijesztette, az a szeretet érzése volt. Csodálkozott, hogy miért érez furcsa nyomást, mikor rá gondol. Mintha hiányozna, vagy mi. Nem volt ez nagyon erős, hiszen azt szokta meg, hogy az érzéseit még maga előtt sem tisztázza, de jó volt. Nem tanulta meg a saját érzéseit, félt szabadon engedni magát. Úgy nevelték, hogy fogja vissza, és eddig azt hitte, hogy ez jó. Mert az ember ilyen.

Aztán jött valaki, aki megmutatta, hogy nem feltétlenül ilyen. Sok dolgot mutatott, és mondott, amit még nem egészen értett. Ezt nevetéssel próbálta palástolni, de ettől viszont inkább gyereknek tűnt, mint felnőttnek. Ő túl szégyenlős volt ahhoz, mind testi, mind mentális értelemben, hogy ilyen legyen vagy, hogy ezzel tudjon azonosulni. Olyan távol volt tőle az ilyen nyílt, intim és őszinte viselkedés, hogy el sem tudta képzelni. De akkor miért érzi, valahol nagyon mélyen, hogy jó lenne így élni?

Mennyivel egyszerűbb lenne így megosztani a gondolatait és ettől könnyebben viselni a nehézségeket. Mennyivel jobb lenne, ha szeretettel érnének hozzá, hogy érezhető kapcsolata lenne, még ha most nem is tudja elképzelni, hogy ezt megteszi. Mennyivel vidámabb és felszabadultabb lenne. Ezek a dolgok benne vannak, és lassan kezd odafigyelni rájuk. De nem elég bátor ahhoz, hogy lépjen, pedig tudja, van már valaki, akinek ez jó. És azt is tudja, az elkövetkező éveiben ez sokkal szebbé tenné az életét és a kapcsolatait.