„Lehettem volna Mao Ce-Tungné, Sanghai-i utcalány, vagy én, a Psota Irén”. Hogy ne csak szó szerint idézzünk, de azért adjuk meg egy remek felütéssel a kezdést, minek utána egész reggel szinkronugrást néztem.

Ja, mert olimpia van. És én szinkronugrást nézek, mert az jó, és megnyugtat. Benne éppen két kínai srác alázza rommá a mezőnyt, ami azért is érdekes, mert az egyik 17 éves, a másik pedig 19. Nem beszélve a brit páros kisebbik tagjáról, aki szerencsére az olimpia kezdetére már elmúlt 14, tehát élete első felnőtt világversenyén már rögtön a legjobb nyolc közé ugorhatott a tíz méteres toronyból. Ekkor kezdtem el mélyen gondolkodni, ami nem biztos, hogy mindig jó ötlet, mert a múltkor is annyira gondolkodtam, hogy a végére azt hittem magamról, hogy egy gigantikus brokkoli vagyok és utálom magam. Szóval most azon akadtam meg, hogy mi minden lehettem volna. Ha mondjuk 5 évesen adnak a kezembe egy hegedűt, és kiderül, hogy hihetetlenül tehetséges vagyok, és most hegedűművész lennék. Vagy kezembe adnak egy zongorát, és akkor eltörik a kezem. Vagy teniszezni kezdek, vagy festeni tanulok, vagy mittudomén. Lényeg, hogy lehet, 14 évesen én álltam volna szupertehetségesen a csúcson. Biztos, hogy van valami amiben.

De nem kesergünk, mert most olimpia van, azt meg nézni kell. Kezdődik a megnyitóval, ami baromi látványos, de van unalmasabb dolog az országok 2 órás bevonulásánál? Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor egy csorda túrórudi jött örülve. Ez szerintem meg is pecsételi a sorsunkat. De azóta kifolyt szemmel nézem a TV-t.