Azon ritka alkalmak egyike lett volna a mai reggel, amikor mindennemű mesterséges beavatkozás nélkül kívántam ébredni. Mindezt megtámogattam egy darab súlyosan kábító hatású fájdalomcsillapítóval, (csak a fogam miatt), melynek hatásmechanizmusa simán átsegített azon a pár telefonhíváson, melyek valószínűleg azzal a mondattal kezdődtek, hogy „Jaj bocsi, nem tudtam, hogy ma nem dolgozol.”, de én nem nagyon szoktam emlékezni rájuk, csak a híváslistát nézem át ilyenkor.
Egy rettenet karistoló hangra riadtam úgy 10:00 magasságában, ahogy a szomszéd az őrület határát súrolta. Percekig csak ültem az ágy szélén, és próbáltam megkülönböztetni az alsó felemet a felsőtől. Aztán jött egy csorda sikoltozó serdületlen a ház mögötti rétre, és ezzel meg is kezdődött a nap. A nap, mely semmi megnyugtatót nem hozott, mivel csütörtök, tehát fogdoktor.
A városban érthetetlen számozású, érthetetlen buszok. A vezető tanácstalanul bámul ki rám, hogy vajon merre kell menni, de én félig béna arccal, nyálcsorgatva nézek vissza rá. A következő megállónál bemondja, hogy „A járművet mozgáskorlátozott utas veszi igénybe, kérem, biztosítsák számára a szabad közlekedést”. Nem mozgáskorlátozott vagyok, b@zdmeg, hanem zombi.
A Váci utcában mindenáron be akarnak invitálni a boltokba, méghozzá angolul. Gondoltam azért, mert a ruházatom alapján turistának néznek. A Kedves azért beszólt, hogy inkább azért, mert nem értik, amit mondok, és ő sem. Hagyjam már azokat a szavakat amibe „r” és „l” van, meg az összetett mondatokat. Onnantól fél órát csak jelbeszéddel kommunikáltam. Azt úgy sem érti senki.
Most viszonylagos nyugalomban. Megetettem a jószágot, beszívószálaztam egy kis gombakrém levest, betolok valami drogot, aztán alvás.
hozzászólások