Jevgenyíj Kalmopyrin, szovjet érsebész, nem tűnt különösen egészségesnek, pedig már négy óra is eltelt azóta, hogy egy igen komoly és kompromisszumokat nem ismerő agyelhajítás után arccal előre beleájultunk egy-egy kispárnába. Nem is nagyon vett részt a reggeli eseményekben, pedig egy közös reggelit is beterveztünk, csak aztán összecsúsztak az idősíkok.

Viszont nekem mennem kellett a gyárba, muszáj volt hamar magamhoz térnem, de így is fél órámba telt, míg vissza bírtam emlékezni arra, hogy melyik bolygón is lakunk, meg egyáltalán. És pontosan egy óra múlva már a dolgozóban seregtem, egy haldokló zsiráf mozgáskoordinációjával és jövőképével, hogy megkezdjem az uralkodásomat a vasárnap felett.

És mire az unatkozás szintjére elérhettem volna, már meg is érkezett az a menetrendszerű fájdalom, melyet, az önmagát a fogorvosomnak nevező domina hoz létre azzal, hogy a fogaim rendbetételét két hónapos időintervallumra húzta szét, megadva ezzel a lehetőséget arra, hogy részt vehessek a félig lecsiszolt és szabadon hagyott foggal életben maradni próbáló emlősállatok versenyén. Azt mondja, hogy nem ad receptet fájdalomcsillapítóra, mert azok addiktívak és egy csomó káros mellékhatásuk van. Viszont háromnaponta úgy lebénítja a fél arcomat, hogy délutánig csak a nyálamat tudom csorgatni beszéd helyett. Kicsit nehéz így dolgozni, de szerencsére nem én vagyok a híradó bemondója.
Gondoltam már arra, hogy levágatom a fejemet, és beadom neki, oszt dolgozzon rajta, majd jövök érte egy hét múlva.